A házi kutya (Canis familiaris) a legrégibb háziállat. Mintegy 14-16 000 éve, a kőkor legvégén bukkan fel önálló fajként. Egyenes és az emberhez önként csatlakozott őse egyedül és kizárólag a farkas (Canis lupus).
Egyéb kutyafajok - például a sakál, a coyote stb. -csak feltételesen és a háziasodás után kaphattak szerepet egy-egy fajta kialakításában. Az ember jól kihasználta sokoldalú segítő-társát: vadászott, vagyonát őriztette vele, tereltette a nyájat, ellenségeire uszította, sőt egyes vidékeken a kutyahús még ma is kedvelt csemegének számit. Mint látjuk, elsősorban gazdasági hasznáért tartott az ember kutyát, s kizárólag használhatósága szerint válogatta ki a továbbtenyésztésre szánt egyedeket. Később határozottan elkülönítette egymástól az egyes fajtákat.
A civilizáció, az egyre fokozódó városiasodás azonban jószerével megfosztotta eredeti hivatásától a kutyákat, és a gazdasági állatok közül - kénytelen-kelletlen - "előléptek" a kedvtelésből tartott jószágok sorába. Ezzel azonban egy csöppet sem csökkent jelentőségük. Sőt! Talán soha nem ragaszkodtunk hozzájuk úgy, mint manapság. Ma már a kutya nem elsősorban munkájával, hanem megejtő lényével, hűségével lehet a városi, urbánus ember segítségére. Éppen ezért fontos, hogy ne csak szeressük, hanem megőrizzük, sőt ha lehet, továbbfejlesszük azokat a belső tulajdonságokat, melyek igazán társunkká teszik őket. A tenyésztésnél érzelmeinket s a divatkívánalmakat vessük alá józan eszünknek. |